Amikor a kórházi kezelés után nincs hová tovább

A budapesti belgyógyászati ellátás nehézségeiről október 15-én megjelent hírek mögött egy régóta ismert probléma áll: az aktív kórházi kezelés véget ér, de az ember további ellátása nincs megszervezve. Nincs megfelelő fogadóhely, nincs elegendő szakember, és gyakran nincs, aki végigkísérje a következő lépéseket. Ezen kell változtatni. A szenvedélybetegséggel is érintett hajléktalan emberek számára a KAPOCS felépülési ökoszisztéma erre ad szervezési javaslatot.

A MedicalOnline beszámolója szerint a budapesti belgyógyászati és sürgősségi ellátásban kialakult nehézségek miatt rendkívüli egyeztetéseket tartottak. A tárca közleménye a szakemberhiány, a szűkült kapacitások és a továbbelhelyezés akadályait nevezte meg. Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszter az egészségügyi és a szociális ellátás együttműködésének hiányosságairól is beszélt. Fontos, hogy ezt kimondta. Most annak kell következnie, hogy a felismert hiányokhoz feladat, pénz és felelős kerüljön.

Mi történik a zárójelentés után

Képzeljünk el egy helyzetet. Egy férfi az ágya szélén ül, kezében a zárójelentéssel. A kórházi kezelése befejezhető. Még gyenge, a gyógyszereit rendszeresen szednie kellene, néhány nap múlva kontrollra várják. Nincs lakása, és nem tudja, hol alszik este. Ha alkoholproblémája is van, azzal is segítségre szorul. A kórházi folyosó végén számára nem egy rendezett következő lépés kezdődik, hanem újabb bizonytalanság.

Ez szemléltető példa, nem egy konkrét beteg története. A hajléktalanellátásban végzett munkám során viszont éppen az ilyen átmenetek nehézségével találkoztam: valakivel sikerült elindulni, aztán a következő lépéshez hiányzott a hely, a segítség vagy az ember, aki összetartotta volna a folyamatot. Egy telefonszám és egy cím ilyenkor gyakran kevés. El kell jutni oda, be kell kerülni, és az ott kapott segítségnek illeszkednie kell az állapothoz.

A kórházból történő továbblépés elakadása természetesen nem csak szenvedélybeteg hajléktalan embereket érint. Az egyedül élő idősek, a demenciával, fogyatékossággal vagy tartós ápolási szükséglettel élők is kerülnek ilyen helyzetbe. Különböző szükségletekre különböző válaszok kellenek. Abban viszont nincs különbség, hogy az ellátás megszakadásának következményét mindig az érintett ember viseli először.

A rendkívüli egyeztetés nem lehet állandó működési mód

Az a működés, amelyben egy előre látható elhelyezési nehézségből újra és újra válság lesz, szakpolitikai és szervezési kudarc. A hiányzó ápolási, szociális vagy lakhatási segítséget ilyenkor átmenetileg a kórháznak kell pótolnia, miközben a fogadásra váró betegek és a dolgozók is egyre nehezebb helyzetbe kerülnek. Az azonnali intézkedés szükséges, de ugyanazt a hiányt nem lehet évről évre rendkívüli intézkedésekkel kezelni.

Elfogadhatatlan elvárás, hogy az orvos, az ápoló vagy a szociális munkás személyes kapcsolatokkal, újabb telefonokkal és saját többletmunkájával hidalja át azt, amire nincs intézményi válasz. A dolgozók elkötelezettsége érték, nem kimeríthetetlen erőforrás. Ha a szolgáltatás működéséhez rendszeresen emberfeletti helytállás kell, akkor a feltételekkel van baj.

A jelenlegi működés legsúlyosabb ellentmondását abban látom, hogy egy intézmény lezárhatja a saját feladatát, miközben az ember helyzete rendezetlen marad. Elkészül a zárójelentés, megvan az ajánlás, megtörténik az elbocsátás. Csakhogy attól még nincs, aki segít a gyógyszerhez jutásban, a következő vizsgálat elérésében vagy a biztonságos elhelyezésben. Az ellátás eredményét ezért az átadás után is követni kell. Különben az egyik helyen sikeresen lezárt eset a másik helyen újabb krízisként jelenik meg.

Az alkohollal és más szerekkel kapcsolatos problémák felismerése is része ennek a felelősségnek. A testi állapot rendezése mellett fel kell ajánlani a megfelelő addiktológiai segítséget. Ugyanakkor a lakhatási szegénységet, a betegséget és a kapcsolati veszteségeket nem magyarázhatjuk el egyetlen függőségi diagnózissal. Az egész embert és a tényleges élethelyzetét kell látni.

A KAPOCS azt szervezi meg ami az ellátások között hiányzik

A KAPOCS koncepciója a terepi munkámból, a saját felépülési tapasztalatomból és a hozzájuk kapcsolódó tanulási, kutatási folyamatból formálódott. Saját józanodásomból tudom, mennyit jelent, amikor a segítség elérhető, és a következő napnak is van megtartó kerete. A szakmai munkában azt keresem, hogyan teremthetők meg ezek a feltételek mások számára, az ő szükségleteikhez és döntéseikhez igazodva.

A felépülési ökoszisztéma a meglévő egészségügyi, addiktológiai, szociális, lakhatási és közösségi segítséget kapcsolja össze. Az embernek van egy közösen kialakított terve és egy név szerint ismert segítője, aki követi, mi történik vele az ellátóhelyek között. Tudja, ki fogadja, mikor mehet, hogyan jut oda, mire lesz szüksége, és mit tesznek, ha az első terv meghiúsul. Ehhez külön munkaidő, felhatalmazás és a szolgáltatók tényleges együttműködése kell.

A kórházi kezelés alatt így már elindul a következő lépés megszervezése. Tisztázni kell, hogy az érintett mennyire önellátó, milyen ápolásra vagy kezelésre szorul, és hol biztosítható számára megfelelő elhelyezés. A fogadó szolgáltatóval előre egyeztetnek, a szükséges iratok és gyógyszerek rendelkezésre állnak, a kísérés megoldott. Az átadás akkor teljesül, amikor az ember valóban megérkezik, és a következő segítő kapcsolat létrejön.

Az ártalomcsökkentő segítség az első találkozástól része ennek, absztinenciavállalás nélkül is. A szerhasználat eltérő kockázataihoz megfelelő egészségügyi és szociális válasz kell; a változásban elinduló embert pedig elérhető kezelés és megtartó közösség segítse. Az általam fejlesztett RRM csoportjai ebben választható támogatást adnak a kapcsolódáshoz, a változásról való gondolkodáshoz és a korai felépüléshez.

A lakhatás tervezése az első napon kezdődik. Aki megfelelő támogatással önálló lakhatásba tud jutni, annak ezt az utat kell megnyitni. Akinek lábadozó ellátásra, tartós ápolásra vagy intenzív rehabilitációra van szüksége, annak azt kell megszervezni. A segítség sorrendjét az ember szükségletei határozzák meg, nem egy mindenkire alkalmazott intézményi lépcsősor.

Kevesebb visszatérő krízishez valódi feltételek kellenek

A Győri Péter által összeállított Minden ember számít című kötet több olyan működő gyakorlatot mutat be, amelyre építeni kell. A BMSZKI-ban már jelen vannak szakmaközi együttműködések, helybe vitt ellátások, ártalomcsökkentő és absztinenciát támogató lehetőségek. A KAPOCS ezekhez a tapasztalatokhoz kapcsolódik, amikor az ellátások közötti átmeneteknek kijelölt felelőst és követhető folyamatot ad.

A szervezés azonban nem teremt ápolót, rehabilitációs férőhelyet vagy megfizethető lakást. A hiányzó kapacitásokat pótolni kell. Ha az állam elvárja a biztonságos továbblépést, biztosítania kell hozzá a szakembereket, az ellátást és a finanszírozást is. A koordináció arra is való, hogy pontosan kiderüljön, hol és mi hiányzik. Az így feltárt hiányoknak döntéseket kell kiváltaniuk, nem újabb jelentéseket.

A KAPOCS egy lehetséges válasz az érintett célcsoport ellátási elakadásaira. Ha az összekapcsolt segítség megfelelő fogadóhelyekkel és folyamatos támogatással működik, csökkenhetnek az elkerülhető ellátási megszakadások, az elhúzódó kórházi bent tartózkodások és a visszatérő krízisek. Ez a mostanihoz hasonló elhelyezési nehézségek gyakoriságát és súlyát is mérsékelheti. Ennek mértékét eredményekkel kell igazolni; a kórházi kapacitásválság egészét egy ilyen koncepció sem oldja meg.

Az október 15-i hírek után ezért azt kérem számon a rendszeren, hogy a rendkívüli egyeztetéseket kövesse tartós változás. A kórházi kezelés végére legyen megszervezve a szükséges folytatás, és legyen felelőse annak is, hogy az ember valóban eljusson oda. A zárójelentéssel az aktív kezelés lezárulhat. A segítségre szoruló ember iránti felelősség folytatódik.